ÚJABB EZÓPUSI MESÉK A VADÁSZATI TÖRVÉNY KAPCSÁN

Magyar Nemzetben március 9-én megjelent írásomra, amely csupán az új vadászati törvény meghozatalához vezető logikára kérdezett rá, számos olyan internetes hozzászólás érkezett, amelyek olvastán úgy éreztem: darázsfészekbe nyúltam.  Forrás: Vadászmeter; Szemadám György A hozzászólások egy része ugyanis alpári megnyilvánulásokat is tartalmaz, és túlnyomó többségük olyan elképesztő frusztráltságról árulkodik, amely az értelmes dialógusnak még a lehetőségét […]

Szerző:

Magyar Nemzetben március 9-én megjelent írásomra, amely csupán az új vadászati törvény meghozatalához vezető logikára kérdezett rá, számos olyan internetes hozzászólás érkezett, amelyek olvastán úgy éreztem: darázsfészekbe nyúltam. 

Forrás: Vadászmeter; Szemadám György

A hozzászólások egy része ugyanis alpári megnyilvánulásokat is tartalmaz, és túlnyomó többségük olyan elképesztő frusztráltságról árulkodik, amely az értelmes dialógusnak még a lehetőségét is kizárja. (Még a rám kiadandó vadászati engedély lehetőségét is felvetette valaki.) A szövegek olvastán úgy éreztem, hogy maga a vadászati törvény olyan neuralgikus pont, amelyről még érintőlegesen sem lehet szólni anélkül, hogy az ember érdekeket ne sértsen. Ezt a túlérzékenységet vélem felfedezni az általam tisztelt Csányi Sándor vadbiológus, agrármérnök, a Szent István Egyetem professzora reakciójában is, aki a Magyar Nemzet március 26-i számában reagált írásomra, s aki „kritikus egyoldalúsággal” illetve „érzelmekre ható érveléssel” vádol, okfejtéseim egy részé pedig „ezópusi fabuláknak” minősíti.

De „kritikus egyoldalúságnak” nevezhető-e olyan okfejtés, amely kizárólag zoológiai tényekre támaszkodva tesz fel kérdéseket? Az viszont valóban kritikus egyoldalúságra utal, ha írásomból valaki azt olvassa ki – amint ezt Csányi Sándor teszi -, hogy szerintem a fácán csak azért vadászható, mert nálunk nem őshonos, csak a vadászok szaporították el, s a foglyot és a fürjet csupán őshonosságuk miatt vélem védendőnek. A fácán vadászatát azért tartom természetesnek, mert kimondottan vadászati céllal telepítették be, s nagy tömegeit tenyésztik máig, míg a fogoly és a fürj állománya vészesen megfogyatkozni látszik. Ennyi!
Csányi Sándor úgy véli, hogy „érzelmekre ható érveléssel” élek, amikor arról szólok, hogy a fogoly kiszolgáltatott, a vonuló, sok viszontagságot átvészelő, de mindig hazatérő fürj pedig számomra a hazaszeretet jelképe. Maradjunk akkor csak a szikár tényeknél! Csányi Sándor azt írja, hogy állításommal szemben „a nálunk költő fürjek zöme Olaszországban telel, s kevés száll el Észak-Afrikáig is”.

Ezzel szemben a Magyar madárvonulási atlaszban (Kossuth Kiadó, 2009.147. oldal) a következő olvasható: „A fürj szeptember-októberben vonul délre, egy részük a telet D-Európában, illetve É-Afrikában tölti, az állomány nagy része túlrepül a Szaharán.” Talán ennyit arról, hogy okfejtéseim mennyire minősíthetők „ezópusi fabuláknak”, Csányí Sándor szerint mentalitásom a természettől elszakadt városi ember mentalitása, akinek képzeletében már csak mesék formájában élnek álállatok. Nos, ötvenéves terepmadarászás után, hátam mögött egy ornitológiai tárgyú könyvvel (Madarak, madarászok és más csodalények, Széphalom Könyvműhely. 2005.) és egy tizenkét részes televíziós filmsorozattal (Madarat tolláról… 2003.), úgy véltem, felvethetem például azt a kérdést, hogy vajon mi indokolja a hazánkban csak elvétve előforduló libafajok – a kanadai és a nílusi lúd – vadászhatóvá tételét. A választ megkaptam, s értem, hogy jövőbeli terjeszkedésük megakadályozásáról, afféle prevencióról van szó. De akkor jó pár ilyen, várhatóan majd később elszaporodó fajra ki lehetne mondani a vadászhatóságot. Például a rózsás és a borzas gödényre is, amely fajok valóban komoly halpusztítók, s egyre többször – a két vadászhatóvá tett fajnál mindenesetre jóval többször – fordulnak elő hazánkban. Én ezzel sem azt nem mondom, hogy vadászni kellene őket, sem azt, hogy nem, mert – mint már említettem – csupán a végső döntésben kifejeződő logikát keresem.

Amire továbbra sem kaptam választ: mi lesz a nyári lúddal és a vetési lúddal könnyen összetéveszthető, védett rövidcsőrű lúd és a nagy lilikkel összetéveszthető védett kis lilik sorsa? Erről Csányi Sándor sokatmondóan hallgat, ami nyilván azt jelenti, hagy e két faj példányai a továbbiakban nyilván csak a szerencséjükben bízhatnak. Csányi Sándor azzal is megvádol, hogy Nadler Herbertet és Széchenyi Zsigmondot „sajátosan ferdítve” idézem, mely vád egyszerűen érthetetlen a számomra, Nadlertől egyetlen mondatot idézek, amelyben a szalonkázást a nagyvadak vadászatához hasonlítja, Széchenyitől pedig Ünnepnapok című könyvének azt a részét, amelyben a szalonkavadászat szépségeit sorolja.
Egyébként 2005 óta látható egy emléktábla annak a háznak az előterében, ahol Széchenyi Zsigmond I959 és 1964 között lakott, s ahol az Ünnepnapokat írta. Ez az emléktábla – amelyet Semjén Zsolt avatott fel – az én kezdeményezésemre került oda. Mi is hát akkor a baj velem? Az, hogy rendre tényeket sorolok, vadászírókat idézek, és néha kérdéseket teszek föl? Nem! Hanem az, hogy nem vagyok „bennfentes”.

Csányi Sándor sorait olvasva néha olyan érzésem támad, mintha szavaimat szándékosan félreértelmezné, máskor pedig mintha a velem való vitát csak ürügyként használná fel arra, hogy tiszteletre méltó álláspontját nyilvánosságra hozza. Eközben, csak miheztartás végett, nekem, a nyilvánvalóan dilettáns, „körön kívüli”, természettől idegen, városi puhánynak is kioszt egy-egy taslit, amelyek azonban nem is a témában való jártasság, hanem inkább a figyelem hiánya miatt rendre célt tévesztenek. Vitapartnerem elmulasztott például lecsapni egy hibámra, hisz sajnálatos félreértés folytán a mosómedvét a medvefélék közé soroltam, holott nyilvánvaló, hogy az, a mosómedvefélékhez tartozik.
Végül emlékeztetnék arra, hogy nem mindig igazolja az élet a bennfentesek szakértelmét, hisz nem is volt olyan régen, amikor nagy tekintélyű vízügyes szakemberek söpörték félre türelmetlenül az újonnan felbukkant Duna Kör „érzelmekre ható érvelését”. Ugye tudjuk, hogy mi lett a játszma vége? Most is vannak a puska nélküliek között jó néhányan, akik otthon vannak a természetben, s akár még meghatódni is képesek, ha meghallják tavasszal a fürj első pitypalattyát, mert ilyenkor egy kicsit jobban otthon érzik magukat ebben a hazában. Még akkor is, ha sokaknak mindez csak ezópusi mesének tűnik.

Szemadám György – a szerző író, képzőművész

Címke: , , , , , , , ,

Nesze szemem egyél még !

Sokszor nehezen állunk ellen a finom ételeknek, és ezt tapasztaljuk a hírekkel kapcsolatban is. Elolvassuk, bosszankodunk és örülünk. Vagy azt mondjuk magunknak, hogy erre mindig emlékezni fogok (persze, hogy nem :-), de az is lehet, hogy kipróbálod. Leggyakrabban azonban csak olvasunk.

... közömbösen. Ez amit biztos nem szeretnénk. Ezért összegyűjtjük azokat a cikkeket, amikről van véleményünk és azokat a cikkeket, amiket a Google vagy más kereső véletlenül dob nekünk. Kíméletlenül és elkötelezetten nem változtatunk, mivel tudjuk, hogy szükség van agyagtáblákra és papirusztekercsekre. Legyen ez az oldal is ilyen. Ja, és bocs a reklámokért.

Klikk

Reklám pedig van. Szükség van rá a keresőmotorok miatt, a látogatás növeléséhez és persze bevételforrás számunkra. Biztos, hogy rajtad is segít. Hívj fel minket, vagy küldj egy levelet és beszéljünk róla.

Megéri !